A vámosújfalui Rány a Tokaji borvidék legrégebbi szőlőhegyei közé tartozik. Már az Árpád-korban is biztosan voltak itt szőlőültetvények, de először csak az 1248-as sárospataki váruradalommal kapcsolatban, egy határbejárás miatt említették meg írásos dokumentumok. Akkor még Szennyőhalma néven. A dűlő kalandos történetét Nagy Kornél is feldolgozta, tőle származnak a fenti adatok. Ha röviden akarnánk megfogalmazni a Rány történetét, azt is mondhatnánk, hogy ezen a dűlőn az ország összes fontos történelmi pillanata nyomot hagyott ugyan, de a Rány mindennel is dacolva, még mindig “csak” teszi a dolgát: szőlőt terem. 

“Rány – kemény hangzású név akárcsak a dülő maga: tisztán riolit talajú, szikár terület Olaszliszka és Tolcsva határában. Ahogy Homonna Attila erdőbényei borász mondta, „megeszi a gépet és az embert”. Tényleg így van, elmondhatatlanul nehéz itt talajt művelni, támrendszert cserélni.” (Rácz Erika: Az ezerarcú Rány) Embert próbáló rajta a munka. Nehezen művelhető, nem kifejezetten aszús terület, zömében még mindig idős, elhanyagolt ültetvényekkel. A dűlő talaja és fekvése rendkívül változatos. Mindez adódik egyrészt a terület “kúp” voltából is, hiszen így a szőlősorok minden égtáj felé futnak le róla, más-más érési potenciált adva. Másrészt a talaja alulról felfelé haladva szinte méterről méterre változik, fokozatosan lesz egyre kövesebb, egyre szikárabb, és a tetőn már szinte tiszta riolit húzódik a mindössze 50 centiméteres termőréteg alatt. Igazi egyéniség, különc, kicsit rigolyás vénkisasszony, aki igényli, sőt elvárja, de meg is hálája a törődést. Véletlennek tűnő események után, több évnyi várakozást követően jutott itt területhez, s eddig még nem okozott csalódást a dűlő. Sőt. A borászat egyik csodája.  Az erodált, szinte talaj nélküli talajban növekvő szőlőből dűlőszelektált cuvée készült.